Sziasztok!
Illenék lassan egy év kihagyás után újból bemutatkoznom! Garai Móni vagyok, ennek a blognak, s a blogban szereplő cseperedő - immáron 3 éves - leánykának az anyukája. Volt oka amiért szintre napra pontosan egy éve nem írtam. Akik anno követtek s akik most csatlakoznak üzenem, hogy akárcsak én amolyan "vérfrissítés" kapcsán olvasson vissza pár régebbi és annál is korábbi posztot. Nem csak azért, hogy újból képbe kerüljön hanem mert - remélem - nektek is akkora örömet okoz visszaolvasni a régmúlt eseményeit. S hogy mi volt az oka annak, hogy nem írtam majdnem egy éve...?... nos, nem akartam a második baba elvesztése után össze szedni magam s vele nem akartam nem csak "róla" és az ő elvesztésének bánatáról papolni, mikor a blog Lilimről szól, az ő nevelésével járó apró örömök és bánatok elmesélése a cél, s mert nem volt türelmem. Bizony ez az egy év elég volt ahhoz, hogy a Sors (vagy aki hisz Istenben az helyettesítse be őt) apró jelekkel vagy a frontok okozta hormonváltozás valami olyasmit indítson el bennem, amire tavalyi év előtt nemigen adtam volna a fejem és be kell vallanom, ha egy éve nem vetélünk el akkor nem is léptem volna meg, mert az egy más élethelyzet lett volna.
DE visszatérve, a türelmetlenségem egyrészről abból fakadt, hogy el kellett pakoljam magamban azt, hogy októberben nem lesz kistesó és ezek mellett a már említett (talán egy évvel ezelőtti utolsó bejegyzésem szólt erről) 2 éves kor körül elkezdődött hiszti korszak kiteljesedése miatti szellemi kimerültségből adódó türelmetlenség és belefásulás. Nem, nem depis anyuka voltam, csak azzal, hogy megvettem Lilim családi napközijét (bocsi de ez az én blogom, s hülye lennék nem kihasználni az ingyen reklámot:) www.virgonckope.hu ) plusz vetélésünk után egy nagy kupac feladatot és rohangálás vettem a nyakamba, nem kevés szervezkedés, adok-kapok, feladások árán. Vettem egy óriási levegőt és belevágtam, mert tudtam ez az ami kihozhat engem a rossz emlékek vissza-vissza húzó áradatából a mert nekem erre van szükségem. Tudtam, hogy Lilim is úgy lehet teljes, ha magam is azzá válok és olyasvalamit teszek ami most csakis rólam szól!
Nagyon nagy tett ez részemről, mert ezelőtt s azóta sem gondoltam volna, hogy ez ekkora falat lesz. Élvezem, hogy napközben ott van velem Lili (bár az induló első 4 hónapban sírva könyörgött, hogy ne a konyhában tegyek-vegyek, menjek be vele a csoportszobába játszani, az udvaron egy mp-re sem lehetett egyedül hagyni...én ezt a második szeparációs szorongásunknak tudom be) , imádom a napi 14 kiskölykök akik igazi színfoltjai a napjaimnak, imádom, hogy vannak "főnökasszonyi" teendőim, a Kópéért (s ebben Lili is benne foglaltatik) dobog a szívem nap, nap után, vele ébredek s vele fekszem. Azt hiszem adhatok egy "köszi szépen" pacsit a Sorsnak amiért utamba sodorta anno a Virgonc Kópét és későbbiekben a beérkező postaládában látott "eladó a Virgonc Kópé" tárgycímű mailt is.
Annyira örül a szívem, hogy a tél múltával Liliből önálló, a világra és a benne élő emberekre nyitó kislány lett! Nem az a 2 éves aki az idegenektől elfordult - most már a UPC szerelő csávóval is kokettál, királylány ruháit vonultatja fel és topánkában illegette magát :) - és csak a szülőkkel, nagyszülőkkel volt hajlandó játszani. Igazán óvoda érett lett s vele megjött az a nyitottsága amitől mégjobb anyának lenni. Imádom, hogy mindenkivel közvetlen, kíváncsi, megpróbál dolgokat, kipróbál dolgokat, az idegenektől nem tart (nem a cukros bácsi esetére kell itt gondolni), hogy érvel és gyönyörűen beszél, választékosan s jól még akkor is amikor annyira mondana valamit de nem jönnek a szavak a szájára! Olyan aranyköpései vannak, hogy élvezet leírni őket a kis füzetecskémbe, szeretem a napi rutinunkat ami olyan szinten beleégett már a tudatunkba, hogy ha nincs velem akkor is azon kattog az agyam mit, mikor, hogyan, kivel, merre, hányadik stb. kell csinálnia, kellene csinálnia és én magam sem találom a helyem idehaza nélküle. S ilyenkor gondolok bele a saját anyukám életének érzéseibe. Hárman vagyunk tesók, háromfelé megy ez a fajta figyelem, szerintem még így felnőtt fejjel is állandóan az eszébe jutunk, mit csinálhatunk, pedig igazán már nem kellene, nincs megállás ha az emberben egyszer csak felélednek az anyai ösztönök, ettől szép....igaz?:)
Szóval változás történt és ez a folyamat a jelen korunkban is tart. Hiszem május első hetében beírattam az Óvodába! Szeptembertől - remélem, bár a papír május.30-ig kell megérkezzen - ovisok leszünk, Zöldecske TagÓvoda friss növendékei leszünk. Az életünk gyökeresen átalakul majd. Az agyam már előre kattog, mert tudom, hogy a kellemetlen beszokás után egy bacisabb, betegebb időszak következik majd, taknyunk s nyálunk összefolyik majd, de azt is tudom, hogy boldog lesz ott. Csak remélni merem, hogy nem lesz annyira zárkózott személyiség amilyen én voltam és mer majd ott is barátkozni, nyitni az emberek felé, s lesz barátnője akivel össze súghat, együtt szaladhat, ugrálhat az ágyon, babázhat akivel akár az iskolás évekig összejárnak. Úgy örülnék ha az apja közvetlenségét, nyíltágát de legfőképpen bátorságát örökölne. Én barát nélkül nőttem fel, s nem tetszett s most sincsenek, nem jó, neki nem akarom ezt. S nem beszélve persze arról, hogy a Virgonc Kópé életét is össze kell hangoljam az óvodai életünkkel, hiszen akkor már nem lehetek egész nap bent - pontosabban nem zárásig - mert menni kell a tündérkénkért.
Említettem a Sorsot, ha nem vetélek el akkor nem lenne a Kópé az enyém, nem lennék ennyire boldog ott s nem élvezném azt, hogy a munkám mellett ott van ő is velem, tulajdonképpen 3 és fél évet simán "lehúztunk" egymás mellett pontosan úgy, hogy ne érezzem azt a fajta elzártságot és lelki kimerültséget amit hittem, hogy fogok érezni ha anno nem adom be 3 félnapra a Kópéba Lilit vagy amit éreztem volna minden nap az ovi kezdésig ha nem megyünk reggelente együtt dolgozni. Jó látni, ahogyan szépen lassan "lekopott" rólam, keresi a korcsoportjának megfelelően a társaságot, a szerepjátékok korszakát éljük (apa a pénztáros vagy a "HERCEGEM" akivel a katicás babzsákból kisautóvá átnevezett játékórákon lehet menni kirándulni a Bikás Parkba tömérdek babája társaságában) és már a játszótéren is elhangzott a szájából az a mondat, hogy : anya ülj itt, most EGYEDÜL csúszom le a csúszdán és mászok fel a kötélen! Volt már "ÉN" korszaka, egészen picike korában, de ez más, most a lelke legmélyéről érekzik a parancs! Újra megtapasztal de már úgy, hogy önállóan s már elegendő ha csak beszámol róla, már nem kell ott állni vele együtt és fogni a kezét és együtt menni! Nagyon nagy különbség, s ezt az anyai szívnek megélni kellemes még akkor is ha tudom, hogy innentől nincs megállás!:) Élvezem, hogy a játszótéren figyelhetem őt, nem kell felugorjak, én is a padról kiabálós anyuka lettem (óvatosan Lili, kapaszkodj, előre nézzél miközben mászol) végre ülhetek a fenekemen - s aki ezt nem érti, nem tudja még milyen az első 3 év melós hétköznapja . és talán csak mosolyognom kell, néha enni és inni adni az elsuhanó gyermekemnek!
Könnyebb az élet vele ebből a szempontból! Újra összerázódtunk, most már úgy érzem a hiszti korszakunk lecsengőben van, jó ez a kis nyugi a "feleselős" korszakunk előtt, aminek csíráit már kezdjük felfedezni.
Mert parancsol, utasít, nem kér szépen és nyávogva kér....kiakasztó! Nagyon de nagyon ajánlom mindenkinek FÜZESI ZSUZSA BESZÉLGETŐKÖNYV c. könyvét.
Úgy érzem , s ettől szent meggyőződésem, hogy mi ettől vagyunk olyan illemtudó kislányok s mi ennek a könyvnek a segítségével igyekszünk őt napi szinten nevelni, formálni, felkészíteni az életre. Szerintem szenzációsan jó könyv! Tudom, hogy nem értett mindent belőle másfél évesen, de a képek akkor még elegendőek voltak s idővel egyre többszőr láttuk, hogy látja az értelmét a benne leírt dolgoknak és ma már ő az aki elmeséli az illemszabályokat a saját szavaival s ami a legjobb, alkalmazza azokat! Tényleg remek könyv! Most is gyakorta elővesszük és olvassuk megállás nélkül, összebújva a kanapén vagy a szobájában télidőben a radiátornak dőlve....örök emlék marad ez a millió kedves pillanat ... mert elő kell venni, merthogy ahogyan említettem is lassan de biztosan megyünk a feleselős korszakunkba! Nem tudom mit csinálnék amikor ordítva felesel vissza, amikor nem kér szépen hanem csak ordibál, hogy: "takarjjjá be" s erre nagylevegőt kell venni és semmit nem csinálni csak félvállról azt mondani: majd ha szépen kéred, hogy volt a beszélegtős könyvben? Kérek szépen, szeretnék, légy szíves...tudod te szépen is kérni, miért kell parancsolgatni Lilim, követelőzni és ordítani?!
Nálam most érkezett el a miért korszakom, folyton- folyvást azt kérdezem magamtól: miért, miért nem tud szépen kérni, miért kell minden este ordítva kiakadnia a legapróbb dolgokon - mert bizony volt olyan kemény 3 hónapunk amikor a hiszti miatt minden fürdetés kész rémálom volt, s csoda volt ha nem volt ordítás valamiért a fürdés alatt - és ha valami nem úgy történik ahogyan ő szeretné akkor nem kéri szépen hanem egyből bőgésre áll a szája és jön a követelőzés és kiakadás, nem csak az ő részéről....
Szóval örülök annak most már, hogy így történtek a dolgok, annak is hogy ha összejönne a kistesó akkor már nem esnék teljesen kétségbe, várnám is őt valószínű, merthát ki nem várná, addig meg nézzék el nekem, amikor azt mondom, hogy még a rengeteg melót látom a kistesó érkezésében nem szabad belevágni még akkor is ha ismét idézve kedves barátunk szavait "gyerek sosem jön jókor" mondatra csak legyintek.
Végszóként csak annyit, hogy most már úgy érzem túl vagyunk a nehezén, hogy egy újabb korszakba lépünk, nem csak ő, mi is óvoda érettek lettünk, készen állunk, jöhetnek a reggeli kapkodások, az első ovis kirándulások (melynek gondolatátáól már most könnyes a szemem), jöhet a Kópé minden nehézségével együtt (most épp új helyre fogom költöztetni) és imádom, hogy dolgozós anyuka lehetek, szeretném ezt a nyarat örökké. Olyan nyár lesz ami többé nem lesz, már nem lesz többé ilyen kicsi, de már elég nagy, hogy megértse a dolgokat, de még az én kisbabám :)
óvodai beiratkozáskor
imádom, hogy ennyire kreatív:)
3 éves születésnapján, velem:)
